Amikor felmerült bennem, hogy meg fogalmazom és leírom a gondolataimat saját tapasztalataim alapján, azt hittem nagyon könnyen fog menni. Azt gondoltam, ebben élek, simán megoldom. Viszont nekem legalább is, nehéz az érzelmeimről elkezdeni beszélni.. Sérült vagyok, lelkileg sérült, sok sok traumával és rossz családi mintával a hátam mögött. És van egy párom, most már vőlegényem, ugyan ilyen paraméterekkel.
3 éve vagyunk együtt egy nagy mozaik családban, ahol mindkettőnknek vannak saját gyerekei, közös nincs. Kapcsolatunk dinamikáját az egymás iránti szeretet, tisztelet és az egymás mellett döntés határozza meg. Még mielőtt bárki azt hinné, hogy akkor itt, velünk minden szuper, azt azért szeretném ha tudnák, hogy sok, nehéz, néha fájdalmas munka áll e mögött az állapot mögött. Tudni kell hallgatni(ami nekem most már elég jól megy),és most nem arról beszélek, hogy ne érvényesítsük amit szeretnénk, hanem arról, hogy meg kell tanulni, hogy mikor, mit és legfőképpen hogyan mondunk. Ebben a másik fél megismerése nagyon fontos és nem elhanyagolható részlet. Sokszor fáj, amit a másik mond, ahogyan mondja, és ebben az állapotban nagyon nehéz szem előtt tartani, hogy a rossz minták, sérülések miatt van ez így. Akkor meg eszébe se jut az embernek, ha benne is megnyomódott ezáltal egy piros gomb. És máris kész egy jó kis veszekedés. Tudnunk kell egy ponton megállni. Mert ha a felfokozódott érzelmeinket szabadjára engedjük, önmagunknak is ugyanúgy fájdalmat okozunk, pedig csak azt szeretnénk, ha a másik is érezné, hogy fáj. Tudnunk kell elfogadni. Elfogadni a társunk döntéseit, tetteit, véleményét, szokásait. És legfőképpen azt, hogy ez belőlünk mit hoz ki. Badarság lenne azt hinni, hogy nekünk nincsenek olyan döntéseink , tetteink, véleményünk és szokásaink, ami a társunkból ugyanolyan ellenérzéseket vált ki. Mint mindig, itt is hosszú távon a megegyezés és a kölcsönös megengedés a célravezető.( Lehet ilyen és én lehetek ilyen.) Nálunk nőknél (mert nem vagyunk önmagunk számára megfelelők) sokszor probléma a túlzott kontroll és gondoskodás a másik FELNŐTT fél felé. Rengetegszer esem ebbe a hibába. Viszont legalább már észre veszem.. Egy idő után. És vannak olyan napok, amikor nem megy semmi. Nem megy a megértés, nem megy az összhang, a lelkünk háborúban van egymással, és nem tudjuk elengedni a sérelmeket. Ilyenkor eltávolodunk. Idő kell ahhoz, hogy rendezni tudjuk a helyzetet. Ilyenkor marad a szeretet, és azok az emlékek amik széppé tették az eddigi közös életünket. Néha belefáradunk, de akkor is fogjuk egymás kezét. A receptet mindenki maga írja a hosszú Boldog párkapcsolathoz. Pár dolgot azért érdemes beletenni… A döntésed, a szereteted, a tiszteleted a másik fél felé, mint ember felé. Azoknak az embereknek, akik sokat voltak egyedül, és/vagy rossz párkapcsolati tapasztalásaik vannak, nem megy egyszerűen a „Mi” – ben gondolkodás, érzés. Tudatosan figyelni kell rá, hogy úgy éljük az életünket, hogy az nekünk és társunknak is jó legyen. Nem baj, ha vannak elcsúszások, hiszen sokszor ösztönszerűen cselekszünk. Viszont a megbocsátás és bocsánat kérés képességét érdemes megtanulni. Nem úgy, mint a gépek, minden konfliktus után egy bocsánat, aztán el is van intézve, ki van pipálva. Hanem úgy, hogy ha neki van igaza, bárhogy is fáj, elismerni,félretéve büszkeségünket. És ha nekünk van igazunk, de a társunk nem látja, nem ismeri fel, hagyni. Hagyni, hogy végig menjen azon az úton amit választott, és saját maga tapasztalja meg, hogy talán ha figyel ránk, jobb lett volna. Senki nem ígérte, hogy mindig boldogan, felhők felett lebegve, gondtalanul éljük közös életünket. Viszont egymás mellett lépkedve, egymás kezét fogva, és ha valamelyikünk lemarad vagy elesik, el nem engedve, talán messzire jutunk.
<iframe src=”https://koalendar.com/e/meet-with-gertrud-miller?embed=true” width=”100%” height=”800px” frameborder=”0″></iframe>
