A mai társadalomban, illetve a közvetlen környezetemben is azt tapasztalom, hogy az összeköltözés a párkapcsolaton belül megbeszélésen, észérveken alapul, és nem alakul ki az együttélésre az igény lelkünkben, nem érzelmeink alapján, sokkal inkább a társadalmi elvárások alapján döntünk, melyben szerepet játszik az idő, kor, illetve a pénz.
Saját tapasztalatom viszont az, hogy az érzelmi alapon kialakuló igény nem köthető ahhoz, hogy mennyi ideje vagyunk a kapcsolatban, sokkal inkább önmagunkhoz, és döntésünkhöz. Ahhoz, hogy szeretnénk szeretetünket minden lehetséges módon kifejezni a férfi felé akit társunknak választottunk. Gondoskodni róla. Nem úgy mint egy gyermekről természetesen.
Amit viszont észrevettem magamon, hogy amikor felmerült az a lehetőség, hogy tőlem, az én házamból átköltözzünk társam házába, és ott éljünk, egyből falat emeltem, és kifogásokat kerestem, viselkedésemmel sikerült akaratom kívül megbántsam a társam. Rengeteget gondolkodtam azon, hogy miért lehet ez a nagy ellenállás bennem.
A probléma az volt, hogy nem mertem magam rábízni.. Pedig minden egyes rezdülésével azon volt, hogy biztonságban érezzem magam vele, mellette. Bekapcsolt az erős nő funkcióm. Addig amíg az igényeimet (gondoskodás, szeretet) az én „váram” falai mögött elégíthettem ki, és megkaptam a szeretetet, törődést, biztonságban éreztem magam, hiszen az én házam, az én váram. Viszont ahogy felmerült, hogy ezt máshol kéne felépíteni , biztosítani, borult minden.
Anno teljesen elfogadott volt az a szokás, hogy a férfi kiválasztottját, szerelmét saját házába viszi, nem pedig a lányos házhoz költözik oda. Megteremti az alapot, biztosítja a feltételeket egy új otthon megalkotásához, a nő pedig ezekből a dolgokból szerető otthont teremt családjuk számára. Manapság viszont a fene nagy egyenjogúság címén teljesen természetes, hogy a nőnek is megvan mindene, és kényelmes mindkét fél számára, ha a nőhöz költöznek össze, hiszen a nő biztonságban érzi magát a felépített önálló falak mögött, nem kockáztat, nem kell senkitől függjön, a férfi pedig nem kell biztosítson semmit, hiszen minden adott, sőt, még el is látják, nem kell semmiért felelősséget vállaljon.
Azt gondolom azonban, hogy amellett, hogy egyedül is megállunk a lábunkon, meg kell tanuljuk engedni a férfit is vezetni hagyni, ha úgy hozza a sors, bízni annyira a társunkban, hogy nem kezdünk el kihátrálni, ha úgy hozza a helyzet, és lágyulni. Belelágyulni annyira egy kapcsolatba, hogy el tudjuk dönteni, mikor van ideje az erőlködésnek. Nem hiszem, hogy meg kéne fosztani a férfit attól a lehetőségtől, hogy tegyen, teremtsen a családjáért, és ezáltal értékesnek érezze magát. Vannak helyzetek, mikor épp a megengedéssel támogatjuk legjobban társunkat. Ha egy férfi azt szeretné, hogy egy nő a házában éljen, akkor az a férfi döntött a nő mellett. S ha a nő is szívből döntött a férfi mellett, akkor követi.
Bodnár Kinga Enikő
