Megélt nemiségek

A nőiesség elérése nem egy egyszerű feladat. Nekem ez valahogy zsigerből jött, többek között édesapámnak köszönhetően, aki mindig „királylányként” bánt velem, és aki bár tanított focizni is, mégis lányként kezelt mindig. Ő konkrétan imádkozott, hogy az unokája is lány legyen. Egy biztos, hogy könnyen vagyok, hiszen nagyon jó példát mutatott, pont ezért sem volt gond egy kapcsolatomban sem a nőiesség megélése.

Azonban nagyon fontos, hogy legyen adó és vevő ehhez a kapcsolódáshoz. Egy kemény, katonás, „majd én megmondom, hogy mi a jó neked” nőktől finoman fogalmazva is lelohad a férfi izgalma. Előbb fogja látni az anyját a nőben, mint a saját kedvesét. Egy kislánnyal meg csak egy éretlen férfi tud mit kezdeni, egy felnőtt férfinak soha nem lenne erre szüksége.

Fontosak a minták. Mindig is tudtam, hogy milyen akarok, és milyen nem akarok lenni. Amikor még én is kerestem magamat, amikor még nekem is kellett egy kis önbizalom-növelés, ezért mindig flörtöltem. Mindegy volt, hogy fiatal, vagy aggastyán, szükségem volt a visszaigazolásokra. Egyszer, amikor már egyértelműen elértem a célomat, azt mondtam magamnak, hogy ez nagyon fog hiányozni. Azonban, mint később kiderült, ez egyáltalán nem így van, viszont azt hagyom, hogy a férfiak flörtölhessenek velem, én pedig csak jót mosolygok magamban, hiszen érzem ilyenkor a férfierőt, ami pontosan az, amit el szeretnék érni a férfi pácienseim esetében

Szeretem a férfiakat, mindig is sokra tartottam őket, a családban lévő férfiakra egytől egyig fel tudtam/tudok nézni. A velük való kapcsolatom nagyon egyszerű, nincsen bennük rivalizálás, csak a maguk egyszerű módján fogadják a tanítást, már persze, ha ők akarják természetesen. Nem véletlen, hogy szeretnék még többet dolgozni a férfiakkal, hiszen nagy többségük nagyon nincsen jól. A legtöbb az anyjuknak, az exüknek, a folyamatos elvárásoknak, és bizony a családjukból jött negatív mintának köszönhetően nincs jó állapotban lelkileg. Volt idő, amikor sokkal több férfi járt hozzám, mint nő. Nagyon fontos lenne, hogy végre valaki velük is foglalkozzon.

Talán napjainkban egy kicsit jobb a helyzet, mint évtizedekkel ezelőtt, amikor a férfiak szinte teljesen természetes módon nem kértek semminemű segítséget nemhogy lelki, de sok esetben még fizikai betegség, probléma esetén sem, mert az volt az általános szemlélet, hogy ők a „teremtés koronái”, és ennélfogva a minden tekintetben „erősebb nem”, akiknek nemcsak sírni – „ó, borzalom!”, mondhatnánk finom gúnnyal – de még csak panaszkodniuk sem illik, mivel a segítségkérés, a sírás, a panaszkodás a nők, illetőleg az „anyámasszony katonája”, gyenge férfiak „privilégiuma”. Ma már kezdünk kinőni, kilépni ebből az elavult szemléletből, de azért a helyzeten még mindig volna mit fejleszteni, jobbá tenni. És bár vannak már férfiklubok, amelyek nagyon jók, ez tény, viszont a női energiákra is baromi nagy szükségük lenne, ha már otthon ezt nem kapják meg.